A fa arra emlékeztet minket, hogy az ember soha nem létezik egyedül. Mindenki egy kapcsolati hálózat része, amely formál és támaszt bennünket. Amikor egy élet véget ér, ez a hálózat megváltozik – de nem szakad szét. A család továbbra is egy nagyobb történet része marad, az emlékek, a szeretet és a változás folytonosságának része. A fa olyan hellyé válik, ahol már nem a bűn kérdése dominál, hanem a jelentőségé: Hogyan tudunk tovább szeretni? Hogyan tudunk tovább élni? Hogyan tudjuk folytatni egy ember történetét, ahelyett, hogy fájdalomban temetnénk el? A fa azt mondja:

„Továbbra is összeköt titeket – nem a halál körülményei, hanem az élet szeretete.”

Minden fa egyben bátorító fa is minden öngyilkos hajlamú ember számára. Ott áll, mint a sötétség csendes tanúja – és egyben mint egy halvány ígéret, hogy még a legmélyebb árnyékokból is új fény nőhet. A bátorság nem ott keletkezik, ahol nincs félelem, hanem ott, ahol az ember érzi, hogy fájdalmának van helye, anélkül, hogy azt értékelnék, szépítenék vagy elhárítanák. Néha elég egy ilyen fa látványa ahhoz, hogy egy gondolatot eltoljon: a „Nem bírom tovább” gondolatot a „Talán van még egy lépés, amit megtehetek” gondolatra. Ezzel a fa az emberi lélek ellenállóképességének szimbólumává válik. A bátorság nem erőt jelent, hanem azt a csendes tudatot, hogy mindennek ellenére még mindig a világ része vagy – és hogy nem kell feladnod magad. Olyan helyet teremt, ahol az emberek megtalálhatják azt a csendet, amely azt súgja nekik:

„Maradhatsz. A fényed még mindig ott van. Te is része vagy ennek az útnak, még ha éppen nem is látsz semmit.”

Minden Tree of Memory egyben figyelmeztetés is a társadalom számára.

Olyan, mint egy csendes mutatóujj, amely nem vádol, hanem emlékeztet. Egy fa senkit sem ítél el – de puszta jelenléte felvet egy kérdést, amelyet sokan nem akarnak hallani: Miért kell az embereknek meghalniuk, mielőtt elkezdünk hallgatni? Egy közösséget nem sikerei, gazdasági ereje vagy haladási jelszavai határoznak meg – hanem az, hogyan bánik a sebesülteivel. A fa arra késztet minket, hogy újragondoljuk a felelősség fogalmát. Nem a bűnösök felkutatásának felelősségét, hanem annak a felelősségét, hogy olyan tereket teremtsünk, ahol az embereknek nem kell összetörniük, mielőtt észrevennék őket.

Emlékeztet minket egy igazságra, amelyet szívesen elnyomunk:

Egy társadalom, amely a sötétségtől való félelmében hallgat, hagyja, hogy a sötétség növekedjen. Mert egy fa nem csak áll, hanem beszél is.

És amit mond, az radikálisan egyszerű: az öngyilkosság vagy az öngyilkossági kísérlet nem személyes kudarc.

Hanem társadalmi feladat.

Minden fa – és a fákból álló nagy gyűrű, amelyet a világ köré ültetek – a végtelenséget, a szeretetet, a reményt és a barátságot szimbolizálja. De ez a fákból álló gyűrű nem csupán egy szimbolikus ötlet. Hanem egy növekvő, lélegző manifesztum. Egy élő jel arra, hogy a kapcsolatok erősebbek lehetnek, mint bármilyen sötétség, amely az emberi életet érinti. És egy nap, amikor ez a kör bezárul, nem csak keretezni fogja a világot – összeköti majd azt.

Élő jelképe lesz annak, hogy a gyász, a szeretet, a bátorság és a remény kontinenseken át összefonódik. Egy kör, amely azt mondja:

„Az emberiség egyetlen erdő. És senki sem áll egyedül.”

 

Nagyon örülnék, ha támogatnál ebben a futásban. Talán egy kis étellel, egy kis kutyakajával vagy egy éjszakai szállással. Talán lehetőséged van néhány eurót adományozni is. Vagy talán van egy helyed, ahol ültethetek egy fát elhunyt hozzátartozód vagy országod összes öngyilkosság áldozatának emlékére.

 

Köszönöm, hogy időt szántál rám, és remélem, hogy az élet kedvesen bánik veled.

Minden jót, Mario